39.rész -Békülés-

Kedves Olvasóim!

Tudom, azt írtam, hogy szüneteltetem ezt a blogot, de aztán még egyszer jól átgondoltam és arra jutottam, hogy mégsem zárom be! Már csak azért is befejezem, ha másért nem magamért, hiszen elsősorban azért írok, mert szeretek! S nem akarom feladni! Úgyhogy mostantól ismét számíthattok új fejezetekre, csupán egy aprócska változás lesz: rövidebbre fogom írni őket! Megpróbálok visszaállni a heti egy részre, amit csütörtökönként igyekszek majd hozni! Remélem továbbra is velem tartotok majd! :)

***

Anya ide-oda kapkodta a tekintetét Phil és a bátyám között, láttam rajta, hogy őt is nagyon megviseli ez az egész. Pont elkaptam azt a pillanatot, amikor óvatosan bólintanak egy kicsit, persze ők azt hitték, hogy én ezt nem veszem észre. Aztán anya belekezdett.

- Nincs nagyobb bajod, szerencsére! Csak mostantól nagyon vigyáznod kell, mert ha még egy ilyen vagy hasonló, vagy akár csak egy kisebb dolog történik veled, azaz a szíveddel, akkor új szívre lesz szükséged! – nyeltek egy hatalmasat mindannyian miután elmondták.

- Köszönöm, hogy elmondtad! – válaszoltam nyugodtan, bár úgy éreztem, hogy valamit még mindig titkolnak előttem, de nem volt erőm tovább faggatni őket.

- Ha minden igaz, holnap után hazamehetsz! Holnap még bent tartanak megfigyelésre!

- Rendben! Most pihennék, ha nem baj!

- Persze! Odakint leszünk, ha kellene valami!

*

A következő két napban miden a papírforma szerint történt, így hazajöhettem. Kaptam egy gyógyszert a szívemre, amit mostantól életem végéig szednem kell – persze, ha nem lesz szükségem szívdonorra, de erre gondolni sem akartam.

Az állapotom természetesen igényelt egy kisebb átalakítást, de olyan értelemben, hogy az én szobám fekvése sokkal jobb, mint Zayn-né és még nagyobb is, így felajánlotta, hogy mostantól az legyen a közös részünk. Nagyon aranyos gesztus volt ez tőle, és ezzel is bizonyította mennyire szeret. Én pedig sosem fogom tudni neki viszonozni azt a sok szeretet és támogatás, amit kapok tőle.

- Fiam! Ráérsz átpakolni később is! A mi dolgaink úgyis a bőröndben vannak, és már nem akarunk kipakolni! – simogatta meg szerelemem arcát az anyukája. Jó volt látni, hogy ennyire szereti a fiát.

- Emma! Hozzak neked valamit? Nem vagy szomjas? – kérdezte Trisha.

- Egy pohár limonádé jól esne!

- Mindjárt hozom! – mosolygott kedvesen és két perc múlva már vissza is ért a kért frissítőmmel.

- Tessék drágám!

- Köszönöm!

- Zayn szivem, magunkra hagynál Emma-val?

- Persze! – bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Bevallom, egy kicsit megijedtem, hogy mit is akarhat Trisha, de őt egy nagyon kedves teremtésnek gondolom, aki senkinek sem ártana, ezért nem aggódtam.

- Csak azért szerettem volna, hogy kettesbe maradjunk, mert szeretnék elnézést kérni Yaser miatt! Ő egy nagyon jó ember, nem szokott így viselkedni! Nem is értem mi ütött belé! – istenem, még ő kér bocsánatot, mikor én indítottam rosszul a megismerkedésünket.

- Erre nincs semmi szükség! – vágtam közbe.

- Csak hallgass végig! – mosolygott továbbra is – Véleményem szerint csupán az a furcsa neki, hogy a fiának végre egy tartós kapcsolata van! Ne értsd félre, szerintem tökéletes illesz Zayn-hez! De tudod milyen volt! Ez most furcsa lehet neki is és az apjának is! Viszont nagyon örülök, hogy a jó irányba tereled őt, és hogy ő pedig hajlandó valakiért változtatni, mert ez nem jellemző rá! És hidd el, ezt Yaser is be fogja látni! – mondandójától könnyekig hatódtam.

- Nagyon köszönöm a szép szavakat! Annyira jól esik! És örülök, hogy Ön adott nekem egy esélyt! Még azok után is, ahogy indítottam az egész megismerkedésünket!

- Először is, szeretném, ha tegeződnénk! Másodszor pedig azt felejtsük el! Rosszkor voltunk rossz helyen! És a lányok is nagyon kedvelnek téged! Yaser-rel pedig beszéltünk már és új lappal indíthattok mindketten! Persze, csak ha te is úgy szeretnéd!

- Semminek nem örülnék jobban! – mosolyogtam.

- Jól van! Örülök, hogy ezt megbeszélhettük! Most hagylak pihenni! De hamarosan kész lesz az ebéd, remélem lejössz hozzánk!

- Ott leszek!

Az ebédet aztán egy óra múlva közösen töltöttük el, de csupán a Malik és a Tomlinson család volt jelen, és persze Eleanor, akit már családtagnak tekintettünk. Niall ugyanis elvitte a szüleit egy étterembe, ezzel akart nekik kedveskedni. Az étkezés nagyon jó hangulatban telt el, a párom apukája is sokkal kedvesebb lett velem és nagyobb érdeklődést is mutatott felém. Csak kár, hogy mindez azért történt, mert kórházba kerültem.

- Mi lenne, ha sétálnánk egyet a közeli parkban? – vetette fel az ötletet a bátyám. – Egész jó az idő és ezt ki kellene használni!

- Nem tudom jó ötlet-e! – húzta el a száját Zayn.

- Miért? Talán félted a séródat, haver? – viccelődött Louis, bár senki sem értette mért pont ezt a hasonlatot hozta fel, de ő jót nevetett magán.

- Azt is! – száját arra a féloldalas mosolyra húzta, amit úgy imádtam és rajtam kívül még több millió rajongó lehetett így vele. – De elsősorban Emma-ra gondoltam!

- Én jól vagyok! És jól is leszek! – emeltem fel fejemet, mint aki meg van elégedve magával. Végül is így is volt, hiszen egészen jó volt a közérzetem és az erőm is kezdett visszatérni.

- De biztosan?

- Igen, persze!

- Remek! Többiek? Nektek van hozzá kedvetek? – nézett körbe bátyám a mondata közben – Király! Akkor indulhatunk! – nem várta meg a választ, azaz saját maga felelt a kérdésére, ez pedig már megnevettettet minket.

Gyorsan felkaptuk a cipőnket és a kabátot, aztán már indultunk is, bátyámon azonban az izgatottság jelét véltem felfedezni.

- Mi az Louis, miért vagy ilyen…ilyen izgatott? – böktem oldalba kicsit a könyökömmel.

- Nem is vagyok! – vigyorgott.

- Dehogynem! Ismerlek! – erősködtem, mire sunyiban megmutatott valamit a kabátja alatt, amitől a lélegzetem is elállt. El sem hiszem, hogy most. Pont most, pont itt. Mindig is vártam ezt a pillanatot, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az ilyen hamar eljön. Boldog voltam, bár a kimenetelt még nem tudtam, csak reménykedtem.